Fáradt vagyok. Kicsit megfáradt. A tegnapi zsenálisra sikerült gólyabál után a szomjúságtól és a kimerültségtől hazatámolyogva még nekiálltam egy kisebb ábra megszerkesztésének Visioban. Ejj, Stinger, nem vagy normális – nem kellene aludni inkább? A válasz gyors volt, mélyről jött, de határozatlan szavakban szólalt meg. Lassú pillantás a mellettem heverő kontrollerre, és… elvesztem. Call of Duty 4, tömény egy órán át, hullafáradtan. Pedig tudtam, hogy másnap nehéz lesz – már az utolsó ábrákat készítem a diplomamunkához, így a megfeszített két és fél hónap gyümölcse hamarosan beérik… persze, titokban ez volt az a gondolat, amelybe belekapaszkodtam éjnek évadján, amikor végigfutott a játék gondolata az agyamon: Vacak még ropja a táncot, csajszikáim úgyszintén (Evy, Krisz, Marcee: jók voltunk a Sugarloaf előtt…), én meg irtom a gaz terroristákat, vagy… inkább ők irtanak engem. Béna voltam, de nem csoda: a kezeim nem engedelmeskedtek az akaratomnak, így néhány elfuserált próbálkozás után úgy zuhantam bele a puha ágyikóba, mint a tojás a serpenyőbe. Nem volt erőm mérgelődni azon sem, hogy a napokban szerzett, moddolt Xbox 360 Core alig egy órányi használat után beadta a kulcsot. Sebaj, Wadarr készülj: küldöm a GPU-t újragolyózásra. Más megoldás nincs. Illetve, van: bankot robbantani és minden szoftvert eredetiben megvenni a teszthez… amíg azonban nem viszem véghez a világmegváltó terveimet, ez sajnos nem sikerülhet. Az egyetlen mázlim, hogy nehezen adom fel a dolgokat – akárcsak a Vész, az ominózus Warner Bros. rajzfilmsorozatból (Pinky and the Brain – nálunk a Bunkó és a Vész címmel futott), amelynek a szállóigévé vált mondata így szól…
“Mit csinálunk ma este, főnök?” – “Hát ugyanazt, amint minden éjszaka, Bunkó: meghóóóódítjuk az egész viláááágot!”
