Egészen pontosan három nappal ezelőtt, (a nálam rendezett négy fős csütörtöki LAN party után) részt vettem az Elektronikus Játékkultúra Magyar Egyesülete (rövidítve EJME) találkozóján és a 2006. évi első összejövetelén. A srácok szombatra időzítették a találkozót a Vista kávéházban (amelybe megjegyzem, soha többet nem szervezünk semmit, ugyanis ad1: méregdrága, ad2: pocsékul is főznek), de én már péntek este buszra ültem, hogy régi barátaimmal együtt csapjunk egy kisebb görbe estét. Zoli (hzx), Ákos (Ghz – Xbox365), a Drag – Wilson – Liquid trió az 576-tól, valamint Antaru és Teó (Theodore Reiker, a Digital Reality jelenlegi marketingese) csapat jómagammal kiegészülve nagy poénok és viták közepette megvitatta az elmúlt időszak legjelentősebb videojátékipar-beli jelenségeit – különös tekintettel a Nintendo Wii-re (a Revolution végleges neve ugyebár) és a játékprogramok nehézségének elvi kérdésére. Utóbbi kapcsán R, Liki és Zoli elmélkedése tetszett a legjobban: az, hogy a Casual Gamer-ek és a langyosabb réteg számára erőltetett Easy fokozat vajon milyen mértékben befolyásolja az adott produktum hardcore játékosainak véleményét – a felsőbb vérbeli gamer arisztokrácia lefitymáló nézeteivel szemben… Valójában mindkettőjüknek igaza van, de valahogy mégsem.
Még szerencse, hogy a játékok mai világában egymagad választhatod ki az adott program nehézségi szintjét, így ugyanaz az a cím több eltérő nehézségű réteget is képes kiszolgálni. Reiker szerint az Easy-nek semmi keresnivalója a repertorárban, mivel az amúgy is hígabbá, lazábbá és élvezhetetlennebbé teszi a dolgokat – igazat adok neki, mert egész egyszerűen vannak olyan címek, amiket vagy tiszteletből, vagy elvből nem játszik az ember kikönnyített fokozatban, hiszen ezzel pontosan az adott program savát-borsát öli ki a játékból… A saját céljaimat és rajongásomat igenis szolgálja ki az a játék, amivel játszom. Küzdelmet akarok, saját katarzist és izzadtságot, mikor a nekem fejlesztett, az én ideológiáim és elképzelésem szerint felépült programmal játszom (Egy pillanatig átfutott az agyamon a Casual Metroid katasztrófa-vészterve. Brr…). A nehézségi szint állíthatóságával ugyanis egyenes arányban áll a fejlesztés és tesztelés ideje is, így gyakran előfordul, hogy pontosan a könnyebb fokozatok beépítésével szenved sérelmet egy-egy játék valamilyen téren. Egy, a videojátékokért rajongó igazi játékos (nem Casual Gamer, vagy divatmajom) nem értékeli az Easy könnyedséget. Jómagam tudom, hogy szinte minden játékot Normal/Medium beállításokkal kezdek el, és ha egy-két szinten keresztül nem is jutok át, akkor sem “alacsonyodom le” a kikönnyítésekhez… Másfelől viszont Zoli nézeteit is megértem: ő az Easy szükségességére akkor jött rá, amikor ex-barátnője kapcsán felfedezte, hogy a többszöri sikertelen próbálkozást (ami nem biztos, hogy mindig a játék, sokkal inkább az egyén képességeinek hiányából fakad) gyakran a teljes elutasítás követi, és ez igencsak veszélyes a drága pénzen megvásárolt játék esetében…
Mindent összevetve érdekes és tanulságos dolgokról volt alkalmunk beszélgetni még a buli után is, hiszen a Deák Térre kiérve a Gödör klub parkjának árnyékában még vagy másfél órán át hallgattuk Liquid és Zoli WoW toborzási akcióját, amit leginkább Ákos szenvedett meg… A héten ugyanis fejest ugrik a Blizzard világába.
