Nagyon úgy tűnik, hogy a digitális tartalomszerzés és úgy általában az elektronikus formában megvásárolható játékprogramok rendre nagyobb és nagyobb szeletet hasítanak ki a szórakoztató ipar szegmenséből. A külön iparággá nőt terjesztésért még most sem vagyok oda igazán, mert továbbra is csak az egyetlen dolog zavar bennük – arról pedig sem a kóder, sem a fejlesztőcsapat sem pedig a termék nem tehet. A kézzelfoghatóság hiánya még mindig idegen érzéssel tölt el, hiszen mióta az eszemet tudom, a szép látvánnyal megáldott box artok, kézikönyvek, és gyűjtői kiadások sokaságában találtam rá a gyűjtőszenvedélyem pilléreire. Doboz-fétisiszta vagyok? Lehet, de nekem fontos, hogy a játék, amely hosszú órákra képes kiráncigálni a valóságból, a polcról visszamosolyogva kényeztesse a látóidegeimet, és kézbevételekor felidézze a szép pillanatokat. Ez a varázs a digitális világ beköszöntével fakulni látszik, pedig némelyik alkotás igenis megérdemelné, hogy fizikai kivetülést kapjon az elismerés eredményeként.
Soha nem volt még olyan nyár, mint 2010-ben: a PSN és az XBox Live Arcade szekciók roskadoznak a jobbnál-jobb játékoktól, amelyek közül néhányat én is biztos a virtuális kosaramba fogok pakolni. A Tomb Raider mellett három olyan játék is belopta magát a szívembe, amiért a bankkártyámért nyúlok. Hogy mik is ezek? Hát persze, hogy a Limbo, a DeathSpank, és a Shank (Castlevania: Harmony of Despair még kérdéses…) 🙂
