Nem könnyű a nagybetűs élet. Ezzel csak akkor szembesültem igazán, amikor januárban “eméleti szinten” befejeztem a főiskolát, és már csak a júniusi államvizsgám maradt vissza: nincs iskolalátogatási igazolás, nincs diákigazolvány matrica, nincs adókedvezmény… a kiadásaim (autó fenntartás, stb.) viszont megmaradtak. Az eddigi kényelmes, időnkénti számítógép szervizelési, és cikkírási-hírszerkesztői munka mellé betársult a nonstop álláskeresés, a pályázatírás is: a gondolkodásra fordított időmet rendszerint az aggódás teszi ki, hogy pályakezdőként vajon mi is lesz ezután. Megfelelő munkát találni a mai világban nem könnyű feladat, pláne vidéken: mivel egyelőre nem jöhet számításba a szülői háztól való elköltözés, ideiglenesen a környéken kell valahol munkahelyet találnom… mérnök-informatikusként, nyelvvizsgával és két további, szintén szakmai végzettséggel a kezemben ez nem is könnyű feladat. Három és fél hónap alatt mindössze arra jutottam, hogy elküldtem kismillió pályázatot, voltam néhány állásinterjún és vártam, hogy értesítsenek azokról a helyekről, ahonnét bíztató visszajelzéseket kaptam. Jelenleg is egy rendkívül ígéretes és az egzisztencia megteremtése szempontjából abszolút ideális munkahely válaszára várok. Furcsa érzés, mert amikor már tudod, hogy a masszív létszám ellenére csak ketten-hárman vagytok versenyben egy állásért, az idő lelassul, és minden nap szinte heteknek tűnik.
Addig is, hogy ne töltsem haszontalanul az időmet, sikerült egy ideiglenes helyet találnom, ahonnét bármikor eljöhetek, ha úgy kívánja a helyzet: nem szeretem, monoton, unalmas, és kiábrándító, de addig is keresek legalább egy kis pénzt – még akkor is, ha ezért fémszerkezeteket, meg saválló lemezekből álló alkatrészeket kell csiszolnom-vágnom-fúrnom egy zajos csarnokban… naja, az ideális munkahely, amit csak fülhallgatóval, a körülöttem álló világból mit sem észlelve lehet kibírni.
Még jó, hogy a szabadidőmben kikapcsolhatom magam egy kicsit a körülöttem heverő videójátékokkal, bár az igazat megvallva most, hogy kijött a jó idő, inkább kirándulni, kerekezni, és autózni támad kedvem. Utóbbi azért is kellemes, mert időnként lehetőségünk van elhagyni a várost is – a minap pl. gondoltunk egyet, és kiruccantunk Keszthelyre, Gyenesdiásra, sétáltunk a városközpontban, kávéztunk a korzón, ebédeltünk egyet a hangulatos Jóbarát vendéglőben (család kedvenc étterme a környéken, a Hévíz felé található Vadaskertet leszámítva – ugorjatok be egy finom ebédre, ha arra jártok), és lazítottunk egyet a keszthelyi parton is, ahol épp a Balaton fesztivál egyik rendezvénye zajlott. Hazafelé a Kisbalaton felé véve az irányt, Zalavár után tettünk egy sétát a Kányavári szigeten található Búbos-vöcsök madár-tanösvényen, ahol a feltöltődés közepette fotózgattam is egy keveset.
Az autó nálam speciel a szabadságot jelképezi: furcsa érzés az útra kanyarodni, mert szinte észre sem veszem, és máris messze repít el az otthontól. A vezetés már önmagában is élvezet és kikapcsolódás, ami egy jó autóval együtt igazi élményt jelenthet a Balaton árnyékában fekvő szűk vidéki utakon. Markolni a kormányt, érezni az autó minden rezdülését, és gyönyörködni a tájban a kedves oldalán valóban képes feledtetni a mindennapok nyűgjét és problémáit. Ki a betonból, ki a városból, ismeretlen és szép tájakra – ez az, amire legtöbbünknek szüksége van.
Murphy törvényével élve: ami elromolhat, az el is romlik és ez bizony az autóra is igaz. Bár egy autó arra hivatott, hogy rója a km-eket, időnként bizony szervizelni, és ápolni kell, hogy a vezetési élmény évek múltán is ugyanolyan hévvel ragadjon a volán mögé ülve, mint amikor először vetetem pillantást az első saját járgányomra. Sajnos a tavaszi játékbeszerzésre szánt pénzmag megint a szervízköltségbe vándorol, így ismét kénytelen vagyok lemondani a Mass Effect és a Lost Planet keltette hullámok meglovaglásáról, a megrendelés élményét leszámítva. A baj csak az, hogy a számlán a játékok címe helyett majd a motorolaj, az olaj- és az üzemanyagszűrő típusa fog díszelegni.
