Komolyan mondom, néha kiakasztó, ami a suli falain belül történik. Tipikusan hasonlít arra, ami egy informatikus szobájára is elmondható: kívülről olyan, mint egy klassz helység, de belül az íróasztalon úrrá levő Chaos Maximus és aTre Hány Ság nevezetű démonok aurája lebeg a váratlanul betoppanó látogató feje fölött… A tanárok némelyike azt hiszi, az ő órája a legfontosabb: nem is gondolnak arra, hogy más is létezik, kompromisszum készség konvergál a nullához (T. a kivételnek) és mikor tanulmányi felelőst szeretnének választani az amúgyis megcsappant létszámú esti előadás nebulói közül, fel vannak háborodva, ha senki sem jelentkezik.
A legjobban mégis azon a “de hisz maguk úgyis ráérnek, nemhiszem hogy sok, sőt semmi dolguk…” mondaton akadtam ki ma este fél hatkor. Könnyen lennék, ha csak fel kellene olvasnom óvodás módjára az előre elkészített, mellesleg veszprémi egyetemi jegyzeteimből a laptop mellé állva a slide-okat. Persze – mondom magamban, így könnyű – bele sem gondolnak, hogy vannak, akik nem az érettségi után jöttek ide, mert nem a “felsőoktatásban lenni trendi” szlogen kábította el az agyukat – és esetlegesen nem csak a főiskola létezik számukra. Nem érdekli őket, hihetetlen. Nem tudom mit szólna a veszprémből ideszakadt (mellesleg “nőnemű” informatikus, aki azt sem tudja, hogyan kell egy laptop kimenetét a projektorra állítani – brrr…) igen tisztelt óraadó, ha reggel hétkor kellene kelnie, bedöcögve az iskolába, végigseggelni a halálig unalmas előadásokat (jegyzet van, dettó ugyanaz hangzik el szóban), aztán háromszor haza- majd vissza rohanni, mert nem voltak képesek normális időpontba tenni az órákat (az ütközésekről és a csúszó órák kálváriájáról nem is szólva). Mindemellett otthon helyt állni a munkában, mikor határidős cikkleadásaim vannak (ráadásul sok, nehezebb iromány) és a nyakamat szegik, ha nem ér be időre az anyag.
Ja, igen: a szeretett kedvesemmel akármennyire is szeretnék több időt tölteni, nem lehet – ő is hasonló cipőben evez. �?gy nem marad más, mint az a néhány, szó szerint lopott óra, amit a sötétben, fáradtan egymás mellett tölthetünk és kezdődik másnap az egész elölről. Szóval senki ne mondja nekem, hogy főiskolásnak lenni könnyű, ha az élet kemény napjai alatt roskadsz: hiába a szülői háttér, a pénzért meg kell dolgozni, nem adják ingyen, akárcsak a diplomát. De könyörgöm: kezeljék már egyenrangúként a hallgatót és higyjék el, hogy egy diáknak is lehetnek nehéz pillanatai, mikor a fenébe kívánja az egész hercehurcát…
Szeretem a munkámat, imádom csinálni, de az ilyen hetek rém nehezek.
