Átok

Éreztétek már azt, hogy átok ül rajtatok? Hogy elkerül a szerencse és a kedveseden, szüleiden kívül mindenki keresztbe tesz nektek – különösen a pénzügyi helyzeteket figyelembe véve? Mert én most nagyon ezt érzem. Soha ne adjatok kölcsön, még a barátaitoknak se! Engem a jószándékom vitt rá erre a hibás döntésre, még fél évvel ezelőtt. Történt ugyanis, hogy egy kedvesnek “hitt” barátunkon akartunk segíteni, mert elég nagy bajba keveredett. A részletek most nem fontosak: rengeteg pénzt adtunk neki januártól áprilisig – a végén már azért, hogy sikerüljön kimásznia a slamasztikából és visszakapjuk azt, amit jószándékból adtunk. Holnapután lesz fél éve, hogy az első adagot odaadtam – volt, hogy a nehezen szerzett újságírói honoráriumomat nyújtottam át a megérkezése pillanatában. Nem jó pénztelennek lenni: régóta megszerzem magamnak a zsebpénzre és a hobbira, szórakozásra valót: idestova már hat éve van rendszeres havi keresetem az iskola mellett, még sohasem érintett meg a komolyabb nélkülözés szele. Az elmúlt négy hónapban viszont égető szükségem lett volna némi készpénzre: ígérgetést, azt kaptam, pénzt egy fillért se.

Tudjátok, milyen érzés hitegetésben élni, amikor ráadásul hülyének is nézik az embert? Hétről hétre várni, hogy történik valami, hogy visszakapod azt, amiért verejtékesen megdolgoztál és mindig jön a hidegzuhany? (Ráadásul SMS-ben, mert nincs annyi gerincesség a tagban, hogy telefonon, esetleg személyesen közölje…) Most már tudom, nem kívánom senkinek… amikor hazudni kell a saját szüleimnek az önnön hibámon kívül? (utálom ezért magamat, de kénytelen vagyok a jószándékúságom csapdája miatt füllenteni az ősöknek) Átélni minden nap a rettegést, hogy mikor bukom le a családom előtt egy olyan ember miatt, aki egész egyszerűen sajnálkozik és hiteget, ráadásul olyan mesékkel áll elő, amit még a nagy Grimm is megirigyelne…Megelégeltük ezt az egészet: mivel drága pici szívem is hasonló cipőbe jár (ugyanis közösen adtuk a “barátunknak” az életét “megmentő” összeget), leendő anyósjelöltemnek alkalma nyílt utánna nézni ennek a bizonyos személynek (Vacaknak legalább a szülei tudnak erről az egészről, mitöbb: ők is segítettek neki) és itt döbbentem csak le, hogy már heteken keresztül nem mondanak igazat. Szörnyű érzés… Mindig a hibáiból tanul az ember: sosem gondoltam volna, hogy velem ez megtörténhet. most mégis a jószándék áldozata lettem. Ha erre az egészre gondolok, az idegességtől és a méregtől összeszorul a gyomrom és felmegy a pumpa bennem. Mégis, kénytelen vagyok várni, mást nem tehetek – követelni nem lehet a semmiből… Se nyaralás, se egy új ruha, se szórakozás, se semmi… mindez egy olyan ember miatt, akiről azt hittem, a barátom. Hát erről ennyit, nagyon szomorú vagyok.