Kicsit lemerültem. Sok a meló, nehéz a suli (igen, az a két-három tárgy is megdögleszt a diploma előtt), kellett egy kis relax – lazítás, karaoke, játék, miegymás. Vasárnap délután viszont nekiveselkedtem a teendőknek, nem volt mit tenni. De ki érti ezt? Egyik nap órákat szenvedek már 2k karakterrel is, másnap pedig villámkézből írok vagy 13-at – szerintem sokan nem is sejtik, mennyire hangulat és ihletfüggő egy tartalmas írást összehozni. Persze, csinálhatnám lesz@ró stílusban, összecsapott módon is, de az nem én lennék. Különben is: játszani jó, hírezni jó, konzolozni jó (ez megint bebizonyosodott, amikor a másfél éves PC-men olyan játszhatatlanul nyekereg a STALKER, mint ahogy anyám kezében a nokedliszaggató…), akkor meg miért ne csinálnám ösztönösen, odaadással? My dear Martin, előre bocs: megint túlléptem a megadott kariszámot, de azzal szerintem te is egyet értesz, hogy ha már a Dreamcast “halála” előtt tisztelgünk, akkor ne szorítsuk holmi keretek közé a gyászbeszédet. Ha nem kellene azzal foglalkoznom, hogyan tömködjem be az agytekervényeimbe a Színtant (ki az az elvetemült rajtam kívül, aki akkor is felvesz egy tárgyat, ha már az összes kreditje megvan a kötelezőeken kívül a dipihez, hm?), már a Silverfallt pötyögném a gamer365-re.
Apropó, Silverfall: negyed órás install után azt hittem, STALKER minőséget kapok ajándékba – erre kiderül, hogy a gáma egész szépen muzsikál és bár elsőre egy pofátlanul összelopkodott Diablo klón, a cel-shaded karakterek és a hangulatos csaták feledtetik a szürke felismerést. Great! Nem alkothat mindenki akkorát, mint Bill Roper és a szeptemberben érkező Hellgate: London ugyebár… 🙂
