Kemény kéthetes kihagyást követően ismét visszataláltam ide – a késés nagyon egyszerűen prognosztizálható, lényegében nem volt időm blogot írni. Amúgyis gyakran gondolkozom azon, van-e értelme rendszeresen írogatni, hiszen a God of War II bejegyzésen kívül szinte senkit sem érdekel másnak a bánata, baja, öröme, sikere. Hiába, ilyen világot élünk…
Azonban nem tudom magamban tartani, hogy egy régi jóbarátomnak köszönhetően rám talált a szerencse: három napi intézkedés, telefonálgatás, és szervezés árán sikerült a csoda: piszkosul jó áron jutottam hozzá egy Xbox 360 Elite nevezetű fekete szépséghez, így hosszas kihagyást követően nálam is lezajlott a nextgen vásárlási láz. A belépő végül a Microsoft csodamasinája lett, amely már a doboz kibontása után, az első pillanatban elrabolta az éjszakám. A büszke harcos Halo 3 és PGR3-al megspékelve bontotta ki szárnyait, amelyhez Martin maestro jóvoltából egy Blue Dragon is csatlakozott – így nem árulok el titkot azzal, hogy bizony jó darabig el leszek látva játékokkal.
Épp tegnap csevegtünk erről a játékos dologról BlackLord cimborámmal az Xbox Live-on keresztül (a gamertag-em – mint ahogy a főoldalon is látható, StingerHU – de csak ismerősöknek!): manapság annyian szenvednek a bőség (és a warez) zavarában, hogy kapnak ide, kapnak oda, de egyetlen játékkal sem kötik le magukat igazán. Ők a nagyfogyasztók, akik soha nem látják majd meg egy játékban azt a megragadó szépséget, ami arra ösztönöz, hogy semmi mással ne játssz addig, amíg “engem ki nem pörgettél teljesen”. Nem hülyeség, bárki nyugodtan kipróbálhatja: nem jobb érzés úgy a polcra feltenni egy dobozt, hogy átéltük a történetet, megküzdöttünk a gonosszal, elpusztítottunk milliónyi ellenfelet és megnyertük a 100%-os záró képsorok megtekintéséhez való jogot? Dehogynem. Így továbbra is tartom magam az elvekhez: egyszerre maximum két futó game projekt, a többi várólistára kerül… ami már most igen bőséges.
