…merthogy ilyen is volt ma. Az újonnan kézbe kapott szépség itt hever az asztalon: kecses, dögös, szexi kis masina, amely alig várja, hogy kellemes perceket szerezzen nekem. Jobbanmondva: nekünk. Az ex-DS ugyanis már hosszú idő óta Kisvacakom tulajdonában van, így két gép okán végre lehetőségünk volt alapos tesztelés alá vetni a Nintendo duálképernyős hordozható masinájának Wi-Fi multiplayer komponenseit is.
Közös gyűjteményünk mindössze csak öt olyan játékot számlál, amely lehetőséget ad erre – ezekből ma este hármat próbáltunk ki élesben, mivel a Metroid Prime Hunters (akármennyire is a Wi-Fi DS partik királya) enyhén szólva nem éppen lánybarát programocska (akinek nem volt hozzá szerencséje, pillanatok alatt rájön: ezt az irányítást és testhelyzetet bizony szokni kell…). Mielőtt bármibe is belekezdenék, le a kalappal az N előtt: végre sikerült valakinek egy könnyen kezelhető, gyors és stabil lagmentes vezeték nélküli multiplayer felületet megalkotnia – ez pedig nagy szó. A rendszer egyik legnagyobb előnye az, hogy az esetek döntő többségében egyetlen kópia is elegendő a többgépes (maximum 16-20) hancúrpartikhoz, így abszolút költségkímélő megoldással állunk szemben. Hosszabb beszámoló következik…
New Super Mario Bros: naná, hogy ez volt az első, amit egymás ellen játszva, ún. VS. mode-ban is kipróbáltunk. NSMB game egyik gépbe be, bekapcs, menüben multiplayer kiválaszt, majd a slave konzol menüjében Download Play beállít >> nem telik el 3 másodperc és a Wi-Fi kapcsolat létrejöttét követően már szipkázza is le a game-less rendszer a szükséges pályaadatokat. A New Super Mario Bros multijának lényege a klasszikus Mario vs. Luigi meccseken alapul (lásd: Super Mario Bros 3.): a feladat az előzetesen beállított csillagok számának minél gyorsabb birtoklása, amit a másik fél folyamatos szivatásával és harcával szerezhetünk csak meg. Aki előbb összeszedi a szükséges mennyiséget, az nyeri az adott fordulót és fölényes győzelem alkalmával a bajnokságot is. A rendelkezésre álló öt pálya szabadon bejárható oda-vissza, a véletlen pontokon felbukkanó csillagokért vívott küzdelem pedig roppant mókás feladat – annál is inkább, mivel egymástól is el lehet kapkodni a győzelmet jelentő relikviákat. Ehhez elegendő, ha ráugrunk, lelőjük, felökleljük vagy a szakadékba taszítjuk társunkat, aki természetesen kőkeményen próbálja nekünk visszaadni, ami jár. A felvehető powerupok, gyűjtögethető életek számával egyébként ez a fajta küzdelem igazi kihívásnak ígérkezik egy-egy keményebb emberi játékos ellen. Nekem nagyon bejött, hiszen nincs túl elbonyolítva, a meccsek nehézsége-hossza szabadon konfigurálható és egy kezdő játékos is hamar elsajátítja a lényeget – nem utolsóként pedig hatalmasakat lehet szivatni a játékos társad, így parázs csaták alakulhatnak ki a győzelmet jelentő csillagok beszerzéséért.
Metroid Prime Pinball: a DS felhozatal egyik legjobb (ha nem a legjobb) flipperjátékának is van Wi-Fi multiplayer módusza, igaz a lehetőségekhez mérten igen kurta mennyiségben. Mindössze egyetlen asztalon eshetünk egymásnak, bár a csak és kizárólag multiban választható Magmoor Cavern helyszíne alapból kárpótol minket mindezért. Maximum nyolcan futhatunk egyszerre versenyt az idővel, a feladat ugyanis elsőként elérni a 100.000-es ponthatárt – a játékosok külön asztalokon küzdenek, így nincs lehetőség egymás zavarására. Bár a megvalósítás és a hangulat nagyon ott van, sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a játékból multi terén: az oké, hogy itt sincs szükség egynél több játékra a vezeték nélküli összeköttetéshez, de sokkal tartalmasabb szórakozásban lenne részünk, ha a csatározások az összes többi asztalon is folytathatóak lennének (kivéve talán a boss helyszíneket.) Most őszintén: mibe került volna mindezt kifejleszteni? Egy-egy Tallon Overworld, vagy Space Pirate Frigate multi igencsak feltüzelné a hangulatot.
Yoshi’s Touch & Go: na ez az, amelyben egyáltalán nem jeleskedem. A tipikusan casual, ám azon belül is a mindenre fogékony réteg számára készült rajzolgatós akciójáték ugyan elképesztően jó alapötletre épül, csupán egyetlen opciót tartalmaz: az ominózus opció a VS. mode, melyben a mihamarább történő célbajutás a tét: a felső képernyőn ellenfelünket, alul pedig jómagunkat láthatjuk. Bár a célpontok véletlenszerűen termelődnek, a játéktér mindig ugyanaz – elsőként 1000 yard megtétele a cél, de szégyenemre sokszor csúfos szégyenben maradtam: hiába, Vacak már mestere a játéknak, eléggé fel kellene tornásznom a tudásomat ahhoz, hogy kicsit is a közelébe férkőzzek. Ettől eltekintve a single-card multi Yoshi’s Touch & Go remek játék, de egy survival, vagy Time Attack módozatot igazán belezsúfolhattak volna még a kódba.
Hogy a későbbiekre is hagyjunk valami izgalmasat, a Metroid Hunters, és a Brain Age Wi-Fi multijának kipróbálását áttettük egy későbbi időpontra – a Metroid Prime Hunterssel szemben igen magasak az elvárásaim, hiszen amellett, hogy kedvenc sorozatom DS inkarnációjáról van szó, ez a játék masszívan a Wi-Fi multiplayer szolgáltatásra lett kihegyezve – nem véletlen, hogy a nagy DS Wi-Fi bajnokságokon a fő játékszámként szerepel. A Brain Trainingre pedig azért vagyok kíváncsi, mert az alapkoncepció HC létemre tényleg szórakoztató és sok lehetőséget rejt az egymással szemben vívott elmecsaták kivitelezésére. Már most sok olyan játék létezik DS-re, amely remek lehetőségeket kínál az ingyenes wireless mókára: kíváncsi lennék arra, hogy a Mario vs. Donkey Kong 2 pl. miféle okosságokat rejtegethet az átlaggémer számára?
