Nem szeretem a nyálas öntömjénező filmeket, viszont magamon is meglepődöm, amikor az amerikai kisvárosi harmóniát és a nagy, gigászi metropoliszi elvadult társadalmak szerelmeseit összekovácsoló filmre vágyom. Nos, az Elizabethtown – legyen kicsit egyik és másik is – teljesen más aspektusból mutatja be két közeli, mégis oly’ távoli, barátságot “akaró”, azonban egymásba habarodó két fiatal történetét. Romantikus vígjáték, amelyben a tapintatlan nagybácsitól az állandóan üvöltő unokaöccsig egész sereg rokon fog megvigasztalni: mindennél van rosszabb.
Drew azonban másképp gondolkozik, hiszen az ő életében már semmi sem lehet rosszabb annál, hogy munkahelyén cipőtervezőként egymilliárd (!) dolláros bakit követett el. Ám mindenből van kiút: Drew-nak éppen kapóra jön apja halála, így az önsajnálatból a még nagyobb önsajnálatba menekülhet, ráadásul még a temetést és a holttest hazaszállítását is neki kell elintéznie, ezért le kell ruccannia rég nem látott rokonai közé Elizabethtownba (valószínűleg még jobban szórakoznánk, ha ismernénk valódi Kentucky-beli embereket, így kénytelenek vagyunk elhinni a rendezőnek, hogy ott valóban mindenki ilyen barátságos és habókos). A temetésszervezés egyszerre visszataszítóan humoros, meghökkentő és időnként megható szálával egy bontakozó szerelem képez bizarr párhuzamot. Drew a Kentucky felé tartó repülőúton ismerkedik meg egy javíthatatlanul – és csak egy kicsit idegesítően – optimista, csinos stewardess-szel, akivel némi habozás után kölcsönösen kergetni kezdik egymást.
Mi tetszik még? A zene. Zseniális a soundtrack – akár rossz kedved van, akár mosolyogsz, akár mérges vagy, akár magányos. Szóval… Elizabethtown. A bájos Kirsten Dunsttal és Orlando Bloommal. Nézd meg.
(Elizabethtown 2005.)
