Nem gondoltam volna, hogy a nálam az év játékára pályázó Call of Duty 4: Modern Warfare ennyire rövid lesz. Egyetlen délután és este alatt végigjátszottam, bár amiben szerencsém volt részt venni, az nem éppen egyszerű kaland volt. Éppen ezért a végigjátszás sem sikerült szárazra és unalmasra (bár én mindig is arra törekedtem, hogy olvasmányos, sztorizgatós formában írjam meg ezeket az anyagokat) – mindenről szó esik benne, amely taktikailag, történetileg, játékmenetileg beleillik az Infinity Ward játékába. Bár ha jobban belegondolok, valójában nem is kellene meglepődnöm a rövidségen, hiszen egyik korábbi CoD sem rendelkezett egetrengetően hosszú single kampánnyal… ezek a játékok főként a multiplayerre és a közösségi játékra építenek, amelyben valljuk be mindig erősen domborítanak. A történelmi háborúkat minden résztvevő másként élte meg, így a számos csatát akár milliónyi szemszögből is fel lehet dolgozni – azonban azzal, hogy a fiúk a három epizód és a jónéhány mellékszálat követően dobták a múltat, és a jelenbe helyezték a történetet, nos abszolút nem tettek rossz lóra. Bár így a játék most egyértelműen a Ghost Recon: Advanced Warfighter 2-vel állítható szembe (vagy akár a Rainbow Six-el), büszkén állja a sarat. Van benne néhány nagyon kegyetlen és durva rész, amely már-már az életszerűség határait súrolja. Az épületek, a környezet nagyon tetszett, egy az egyben azt a közel-keleti, vagy épp azerbajdzsáni, oroszországi, vagy ukrajnai területet reprodukálja, amit a való életből ismerünk. Pripjatyot és Chernobilt pedig említeni sem kell – az ottani két misszió elképesztően durva és hangulatos – akárcsak a végkifejlet, amit szándékosan nem lövök le. Ha ez a játék rajta van a karácsonyi bevásárlólistán, semmiképp se hagyjátok ki.
