Gomba királyság…

Mivel leginkább a Nintendo nőtt a szívemhez, mindig különös érzelemmel viseltettem a Mario játékok iránt. Baráti, ismeretségi körömből is inkább gyerekesnek számítok ez miatt, mint “értelmiségi játékosnak”, de nekem még mindig ezek jelentik a kikapcsolódás egyik szórakoztató formáját. Túlzás lenne azt állítani, hogy az összes epizódon túl vagyok, ugyanis csak a legismertebbekhez volt szerencsém. Mivel a Nintendo 64 egész eddig valahogy kimaradt az életemből, minden erre készített program újdonság számomra – noha az EDGE és sok neves szaklap minden idők egyik legjobb platformjátékának titulálta az 1996-os Mario 64-et, nekem csak most adatott meg, hogy kiélvezzem a pillanatot és végre nyugodtan, mások befolyása nélkül szeressem meg, vagy utáljam meg örökre. Habár a nagyonis hasonló Super Mario Sunshine már belopta magát a szívembe (pedig azt tutira NEM 12 éveseknek készítették), az előd egészen eddig valahogy nem keveredett a kezem közé.Nos, egy véletlen folytán a hétvégi bolhapiacon rámkacsintott a kis aranyos, nyomban meg is vettem (hozzáteszem, bagóért), hogy kiderítsem vajon tényleg olyan klassz-e, amilyennek a róla zengő ódákban tűnik. A játékmenet hangulatos és lényegében egyszerű, mégis imádnivaló. A történet szerint Mario éppen süteményt eszegetni indulna Barack királykisasszonyhoz, ám kastélyához érve megtudja, hogy mindenki a gonosz Bowser fogságába esett. Lényegében az ellopott Power Star-ok felkutatása a cél, amik a kastélyok termeinek kulcsai is egyben. Az ajtók mögött folyósók és szobák fonódnak egybe, a falakon levő hatalmas festmények pedig a Gomba királyság egyes dimenzióiba jelentik a bejáratot. Ha egy ilyen pályára belépünk, nincs más feladat, mint a pályákon található hat Power Star-t megszerezzük. Ezekhez jópofa és ötletes dolgokat kell művelnünk, mialatt a játékokból és rajzfilmekből ismert szereplők népesítik be az egyébként ugrabugra platformjátékot – akad, ahol egy teknőssel kell versenyt futni, máshol repülve kell pénzecskéket összeszedni. Igazából nem olyan bonyolultak a feladatok, de a játék felé rendesen meg kell izzadni a tökéletes végigjátszás elismerésért. Elvileg minden szinten hat csillag van, de a királynő megmentéséhez csupán nyolc is elegendő – persze akkor produkálod a legszebb befejezést, ha mindegyiket összeszeded.

Láttam az örömöt Vacak arcán, mikor sokadszori próbálkozás után sem adta fel: ez már valami, hiszen a legtöbben azért tesznek le egy játékot, mert: ad1 unalmas, ad2 többszöri próbálkozásra sem sikerül, tehát nehéz. Persze, valamilyen szinten azért szükség van a nehézségi fokra, de a Mario 64-nél szerencsére nagyon eltalálták Miyamoto-ék, hogy mi az, ami tökéletesen passzol az efféle formához. Kevés programmal vagyok így, de nálam a Mario 64 simán megérdemli a kiváló jelzőt – s habár csak az N64 60%-át használja ki, mindez mit sem számít… klassz játék, kötelező jellegger bír ezután.