Nem siettem el, és az sem mondható el, hogy csak végigrohantam a játékon, hiszen egy Bioware eposz csak részleteiből ismerhető meg igazán. Bő kétszáz és még tíz óráig tartott, amíg keresztül-kasul bejártam Orlaist és Fereldent, hogy elvesszek a “Sárkánykor” Inkvizíciós korszakában, de egyáltalán nem bántam meg: valahogy nem is akaródzott elszakadnom igazán a Dragon Age történettől, így mire a fő cselekmény végére értem, külön ajándék volt az a további negyven óra, amit a DLC-k nyújtottak Astrid Lavellan történetéhez. Nem is lehetett volna teljesebb az élmény, így a végső kiteljesedést a Trespasser DLC és a váratlan fordulatokkal teli endingje ajándékozta oda, mintegy kiteljesítve ezzel a Fen’Harel szálat (Spoiler: Solas.) és végső keretbe foglalva a kiváló és fantasztikus történetet.
… és bár a nagy történeteknek soha sincs vége, (csak a szereplők jönnek-mennek az elbeszélésben) egy korszak itt és most biztosan lezárult. Álljon itt tehát Trevor Morris és az ő nagyszerű Dark Elf témája a Dragon Age: Inquisition záróakkordjaként, amely bár egy időre békét teremt Thedas népei között, magában rejtve a folytatást, baljósan feszül alá a kéklő égboltnak…
Köszi srácok, fantasztikus élmény volt!
