[TOTAL] Domination, avagy [A] szombat este

Szombaton ismét lezajlott az utóbbi hetekben szokásossá vált hétvégi game parti: a mag persze most is odatette magát, de régről elfeledett barátaink is csatlakoztak a kedélyes társasághoz. A sort Ray és R indította, akihez a menyasszonyi székben üldögélő Dudi, a Pesthonból hazaszakadt Qry is csatlakozott. Ray persze már jó előre bejelentette, hogy egy régről elfeledett ismerőst is hoz magával, de az ajtónyitás pillanatában rá kellett jönnöm, hogy valójában hárman toporognak a küszöbön. Szevasztok, miujs vazze, jöttetek gémelni? Ja, tudod hogy megy ez. Jó társaság, jó házigazda, jó játékok… szóval nem lehetett kihagyni. Mivel toltok?

Beinvitálom a vendégeket az ösztönösen kialakított gamer helységbe: válasszatok magatoknak kárhozato… izé, helyet. Srácok átesnek a földön heverőkontrollerek, vezetékek, gépek sokaságában, mire megjegyzem, hogy a hűtőben finom sör, bor, és mindenféle nyalánkság is lapul – nem telik bele 5 perc, mindenki kétpofára csámcsogja a ropogtatnivalót, és egymást leordítva próbálja a másikat felülmúlni Burnoutban. A negyedik Revenge természetesen: abszolút best of, hifire kitolva, dübörög a HD élmény: 9-es szint, fullkemény verdák, bőven 250 környéki nitró, persze semmit sem lehet látni. Buky öcsém is hozza a legjobb formáját: elvileg utálja az árkád őrületet, nem az ő PC stratéga kezének való ez – a következő pillanatban viszont lazán lealáz mindenkit, amikor 32 Takedown-al, a béka segge alá tipor minket. Laza. Előkerül a sajátkezűleg készült törkölypálesz, bombák, pezsgő, Hubertus, és a “hajtóanyag” is – jó két órát töltöttünk el az imént vázolt világban, mire tudatosult bennünk, hogy játékot kellene váltani. Nincs vége, még csak most keződik…

Nagy örömömre belibben a ház úrnője: my dear Kisvacak, hát megjöttél? Gyere, gyere, többiek már várnak. Pusszancs csattan, ölelés megvan, édim a jobbomon, keze a vállamon – így már nem veszthetek. Srácok, van itt minden – mi kell? Nyomjunk egy kis partijátékot – jöhet a zöld gyík, a buznyák csőszerelő, meg az a vinnyogó ribi.. jaa, Mario Party? Neeem, most nincs GC – legyen helyette Fuzion Frenzy. Game indít, négy playeres játékmód kiválasztva – jó egy órán keresztül meg egymás szivatása, mire az egyik figura erős bealvós helyzetet produkál… ezen változtatnunk kell! Kisvacakom fáradt, de még tartja magát: holnap meló, indulnia kell. Most nem hagyhatom itt a többieket, így Sunny kulcs odaad, nagy búcsúzás a sötétben és irány haza – Szzzzzzzeeee édi, holnap megyek, viszek neked dödöllét!

Ray: Game kivesz, Halo betesz – senki nem bírja normálisan irányítani kettőnkön kívül, s mikor már a hatodikat nyerjük zsinórban, Ray beadja a kulcsot – vegyétek ki ezt a sz@rt és játsszunk már normális játékkal. Def Jam? Okés, jöhet… négy nigga’ powa üti egymást a metróaluljáróban – úgy tűnik, soha sincs vége a menetnek – már háromszor fullra lepofoztuk egymást, mégsem bír egyikünk sem meghalni. Oké persze, speckó meg interaktív környezet kivégzés, de semmi nem jön össze… hát srácok mik ezek, szuperhősök? Nem telik bele 2 másodperc, egyik játékos holtan rogyik össze a sarokban… na akkor ez most mi volt? Oké, váltsunk… hol van Raziel és Kain? Vááárj, ahhoz még kora van – először a pudingoknak kell bealudnia, addig semmi ilyen szellemes marhaság. Vili?

Egy lassú flash-re mindenki nyúllá változik: jön a zöld, meg a kellemes fincsi illatok. Hm, süti? Aaaz nincs… nem is baj, megteszi ez. Elkezdődnek a kult klasszikus nagy partis sztorizgatások, mikor az egyik mondat végén felcsendül a varázsszó: Dreamcast! És még egy: Mars Matrix! ISTEN! Azonnal nyúlok a szekrényre a masináért – gyorsan összedobom és már indítjuk is a menetet. Skacok, itt a memón a két évvel ezelőtti mentés – töltsétek és nyomás! Lássuk, mennyire öregedtünk ki. Hát úgy tűnik, nagyon: a bossok szinte sz@rrá szednek minket, pedig anno kegyetlenül sok órát passzíroztunk minden idők egyik legagresszívebb shooterjébe – a gyakorlás persze most is segít, fél óra múlva örömmel konstatáljuk, hogy XY kredit árán sikerült újra végigtolni a gémet, szóval… jók vagyuk. Ne hagyjuk veszni az Under Defeatot sem: R-rel anno mi voltunk a Zero Gunner 2 királyok – mondom neki, ez majdnem ugyanaz, csak hi-tech cuccok helyett, világháborús helyzetben. Célzóvíz bevesz, pöppentés megvolt, indulhat a game – normal helyett hard, a rend kedvéért. Eredmény: harmadik szint elsőre… hmm, ez nem rossz. Garantáltan az volt az érzésem, hogy a Hard fokozaton történő taktikázás sokkal kifizetőbb, mint a normal által nyújtott lőporos helyzet. Következtetés: szerencsére nem korcsosultunk el, mint sok korábbi gamer társunk – mi most sem nyomjuk az easy-t, Metroid is csak hardon… úgy az igazi.

Mi az a REZ? Hogy miiii? Na add ide! Egyből az ötödik szinten indítottam és vadul kezdtem ecsetelni, hogy ez bizony vizuális művészet, nem egyszerű videójáték… látjátok? Halljátok? Nézitek? Egy világ épül fel előttetek. Tág pupillák, ijedt arc és az angyal effektus – röhögve győzöm le a főbosst, hogy egy új élet szülessen. No, de ideje váltani – a pórnép lelépett, csak a keménymag maradt. Jöhet végre Kain és Raziel, avagy a Legacy of Kain: Defiance Xbox inkarnáció. Hogy miért pont ez? Maradjunk csak annyiban, hogy a csoportos game (egy játszik, a kontroller körbejár, többiek figyelemmel kísérik, tanácsot adnak, stb…) mindig is nagy kultnak számított a köreinkben: A Zelda és Metroid mellett a Legacy of Kain és Soul Reaver sorozat az, amit nagyon csíp a banda… Két világ, démonok, vámpírok, mágia, és rohadtul sok logikai feladvány. Hajnali fél három magasságában hirtelen kóros álommal küszködök: R, vidd tovább, nekem muszáj egy kis szunya. Reggel hatkor ébredek, Dudi, Ray alszik, R vadul püföli Raziellel a gonoszokat – skac, ez már addiktság… tedd le, irány haza. Legközelebb folytatjuk.

Mit mondhatnék: jó buli volt, nagyon. Másnap órákon keresztül tartott a nyomok eltüntetése, de megérte – jó játékok, jó társaság, jó gépek… nem kell más. Még nextgen sem. Rövidesen ugyanitt, ugyanígy!