ZS-E-N-I-Á-L-I-S a Mass Effect világa! Hihetetlenül durva! Végtelen, változatos, kívül-belül lélegző és HIHETŐ univerzum, amelyben minden kaland, küldetés és harc katartikus élményt okoz. Nagyjából húsz órám van benne a játékban, és a fő történeti szállal még szinte semmit sem haladtam: napokon át csak keltem-jártam a galaxis különböző naprendszereiben, kutattam a Protheanok titkát és végeztem a mellékküldetéseket – csak azért, hogy az osztagom folyamatos fejlődése-fejlesztése mellett a sztori hátterére, és apróbb, de annál fontosabb feladatok elvégzésére koncentráljak. Ennyi idő elteltével a Journal tetemes információt felhalmozó enciklopédiává növi ki magát, amelyben az FTL hajtóművektől kezdve a különböző társadalmi, faji és történelmi információkon át szinte minden megtalálható, amelyre szükség lehet (vagy hasznos a helyzet megismerése céljából). Nem csoda, hiszen a Bioware csapatának sikerült egy Star Wars szintű világot alkotnia, és ez leírhatatlanul rányomja a bélyegét az amúgy is bombasztikus RPG akciójáték magra.
Jane Shepard (merthogy tipikus női szépség a lelkem), az első emberi ügynök (Spectre) személyében nagyszerű osztagparancsnok, hajója a Normandy pedig az emberi szövetség legtutibb kísérleti stádiumban levő prototípusa – nem csoda, hogy a Quarian nemzetség fiatal Tali-ja (teljes nevén Tali’Zorah nar Rayya) amikor csak teheti, ámulattal tanulmányozza a jármű csendes FTL hajtóművét. Tali barátunk amúgy tech géniusz, mesterien ért a különböző zárak, ereklyék, és számítógépes rendszerek hackeléséhez, az ellenfél fegyvereinek manipulásáról nem is beszélve. A jelenlegi csapatból a harcos lelkületű Ashley és a Turian Garrus a kedvencem, lényegében mindig őket viszem bolygófelszíni küldetésekre. Érdekesség: A minap meglepődve tapasztaltam, hogy Sol system révén a mi saját naprendszerünk is részét képezi a játéknak (el is várható tőle, ha már hihető jövőképet vázol a történet) – épp a Holdon volt dolgom, ahol egy elszabadult automata kutatási központ vezérlő egységet kellett jobb belátásra bírnom. A munka végeztével beugrottam a Mako-ba, megcsodáltam a Földet, és visszaindultam a Normandy fedélzetére, hogy a gaz és áruló Saren nyomát kutatva a Feros felé vegyem az irányt. (Időközben persze elszólítanak a Szövetség felé irányuló kötelezettségeim, de annyi baj legyen: Geth-et és lázadó milicistákat írtani, Prothean adatlemezeket és furcsa idegen anomáliákat felderíteni, megfejteni mindig kihívást jelentő feladat). A legjobb az egészben az, hogy miután kineveztek a Normandy parancsnokának, nem is nagyon foglalkoztam a sztori előrehaladtával, csak a mellékküldetésekre koncentráltam (szám szerint húsznál is többet teljesítettem már, amely idő alatt némiképp felhúztam a karaktereket a megfelelő szintre, így talán lesz kis előnyöm a Geth invázióval szemben), és már így is 24 órára rúg a tiszta játékidőm. Van egy olyan sejtésem, hogy a lehető legteljesebb kijátszásra törekedve ez a szám elérheti akár a 60-70 órát is – és akkor a “Bring Down the Sky” DLC-t még nem is számoltam, amit természetesen mindenképpen megvásárlok majd a MarketPlace-ról.
Nem tudom, hogy a zenei szerzőknek voltak-e már sikerklasszis projektjeik, de ha létezne a videojáték zenei aláfestés Oscar, rögtön kettőt ajándékoznék nekik a Mass Effect alatt nyújtott teljesítményükért. Elképesztően atmoszférikus a zene, mindig az adott bolygóhoz, kolóniához, helyzet és szituációhoz alkalmazkodik, változatos, modern, ugyanakkor sokat sejtető, mesteri szerzemény. Felesleges ragozni, a Limitált kiadásomhoz adott bónusz DVD-n található Original Soundtrack hangfoszlányai még most is betöltik a gondolataimat, így munka alatt is gyakorta hallgatom.
Száz szónak is egy a vége: ha van időm, hetek óta a Mass Effecttel játszom – teljesen lefoglal és kalandról-kalandra megbabonáz. Tökéletes alternatíva a Metroid hiányra, az Ákos barátom hozta “The Art of Mass Effect” artbook, illetve a kiadványhoz mellékelt Mass Effect Guide rámutat arra, hogy a Bioware alkotása nemhogy csúcsminőségű sikerjáték, hanem digitális művészet is egyben. Tapsvihar nektek, srácok!
