GameCube: turn 10.

Úton-útfélen előítéletekbe botlom. Ebből a szempontból vajmi kevés változás történt az elmúlt néhány évben, és az igazat megvallva most sem látom másként a dolgot. Az új konzolgeneráció elérkeztének első igazi hírhozója, a Wii U kapcsán is lehet érezni azt a fajta negatív szelleműséget, amely sajnos már megszokottnak mondható egy új Nintendo konzol esetében. Az ok nem a közelmúltban, sokkal inkább valahol 1996 környékén, a Nintendo 64 életciklusának hajnalán körvonalazódott ki, amikor a kiotói cég a riválisok által felkarolt digitális technológiák hullámait túl idegennek, és korainak találva úgy döntött, külön utakon folytatja tovább, vállalva az előítéleteket, a beskatulyázást, a megkülönböztetést, és a későbbre halasztott valódi generációváltást. Az idősebbek bizonyára emlékeznek a Dreamcast/Playstation/3DO környéki CD-alapú adattárolásra, a masszív memória- és processzorméretekre, de legfőképp a totálisan más irányba forduló játékfelhozatalra, amely akkoriban valóban idegen volt a Nintendo számára. Később persze a felnőttes játékok, a grandiózus címek, és a Sony “komolynak mondható” fenyegetése nyomatékosította a váltás szükségességét, vagy legalábbis az új irányvonalak felé történő nyitottságot, de akkor már kicsit késő volt az üdvösséghez. Amennyire a technológia és a játékok stílusa, illetve a megcélzott rétegek ijesztő jövőképe taszító volt a klasszikus ösvényen járó Kiotóiak számára, úgy váltak egyre inkább célpontjaivá a váltást sürgető rétegek hangoskodástól sem mentes becsmérlésének.

Erre a 2000-es évek elején debültált Gamecube sem tudott ütőképes választ adni: a konzolt túlzottan Nintendo-hűnek, játékfelhozatala miatt “gyermekkonzolnak” titulálta a szakma, pedig a vezetés pozitív mérlegére legyen írva, tényleg mindent megpróbáltak, hogy a felnőttebb rétegek számára is megfelelő alternatívát kínáljanak, de hiába… a dizájneri szempontból messze az egyik legkívánatosabb és szerethetőbb kis kocka hiába váltott optikai adattárolóra, kisméretű memóriakártyára, a multimédiás képességei nem vették fel a versenyt a Playstation 2-vel, vagy a később piacra lépett akciódús Xbox Classic-kal. Hisz’ miért játszottak volna a Luigi’s Mansionnal a lila kis masinán, mikor ott volt a csábító fekete Sony erőmű a Grand Theft Auto-val, vagy a nagy zöld masina a Halo-val? Azok, akik felismerték a konzolban rejlő lehetőséget, és a múltbéli emlékeik révén profitáltak a Gamecube bizonyításvágyából, összességében majd’ 22 millió darabot pakoltak a kosaraikba, így a szerencsés rajongói bázisnak végülis megadatott a lehetőség, hogy a minőségi és nívós felhozatalból, amelyre még a szakma is elismerően csettintett, csemegézhessen. Kételkedőknek íme, egy kis ízelítő a Nintendo kis ékszerdobozának felhozatalából: mi jut eszedbe, ha azt mondom, Metroid Prime? Az év játéka és számos nemzetközi elismerés bezsebelője? Korrekt válasz. Legend of Zelda: Wind Waker? Az egyik valaha készült legjobb Zelda kaland. Star Wars: Rogue Leader? A harc a halálcsillagon, amely máig az egyik legnagyszerűbb adaptáció? Pontosan. Az Eternal Darkness misztikuma, a Resident Evil sorozat éles váltását elhozó negyedik epizód, vagy az elődökből készült újrafeldolgozások? A Killer 7 eltorzult képi világa, a bámulatos Viewtiful Joe, vagy a máig fantasztikus Paper Mario, esetleg a Super Mario Sunshine? Látod, egytől-egyig bámulatos, időtlen játékok. Épp ezért sajnálatos, hogy a legtöbb nemzetközi szaksajtó még csak meg sem emlékezett a tizedik évfordulóról, pedig a fentiek alapján tényleg volna miért. A zömök masina elnyűhetetlen olvasója ma este ismét felpörög, hogy felidézze azokat a szép pillanatokat, amelyek az ezredforduló után meghatározó mivoltukkal hozzájárultak a játékipar mai önképének megformálásához. Boldog születésnapot Gamecube.